2016. december 26., hétfő

Nora Sakavic: All For The Game Trilogy

Be kell, hogy valljam, újraolvastam a Captive Prince trilógiát, ami sikeresen megtörte a reader's blockomat és mivel április már elég messze volt, a cselekmény egy része most is meglepetésként hatott - csak helyenként emlékeztem, hogy valaki jó-e vagy nem. És akkor már elolvastam a Green but for a season-t is, ami egy kiegészítő novella a történethez, aztán, mivel január 5-én jön ki a második novella, a Summer Palace, gyorsan előjegyeztem azt is. És akkor véletlenül belebotlottam a The Foxhole Court-ba, és mivel nevetségesen olcsó volt az egész trilógia, gyorsan megvettem azt is. És aztán gyorsan el is olvastam.
The Palmetto State University Foxes were a team of talented rejects and junkies because Wymack only recruited athletes from broken homes. His decision to turn the Foxhole Court into a halfway house of sorts was nice in theory, but it meant his players were fractured isolationists who couldn't get along long enough to get through a game. 
A történet ott kezdődik, hogy Wymack, a Foxes edzője meghívja Neil Jostent, főhősünket, hogy csatlakozzon a Foxes csapatába. A sport, amit űznek, az az Exy. ("Exy was a bastard sport, an evolved sort of lacrosse on a soccer-sized court with the violence of ice hockey.") 
Neil apja, a nem ok nélkül Butcher-nek nevezett alvilági figura, Neil nyomában van, aki az elmúlt 8-9 évet bujkálással töltötte, tehát nyilvánvalóan nem bölcs döntés számára csatlakozni a csapathoz, mert a körülöttük lévő hírverés lebuktathatja. De Neil belefáradt a menekülésbe, tartozni akar valahová, így csatlakozik a csapathoz.
"God damn it, Minyard. This is why we can't have nice things."
"Oh, Coach," someone said over Neil head. "If he was nice, he wouldn't be any use to us, would he?"
A történet alvilági eseményekben és emberekben gazdag, ugyanakkor a Foxes tele van sérült emberekkel, és ebből adódóan extrém reakciókkal, titkokkal, belső feszültségekkel. Szóval az egész trilógia megterhelő, helyenként kifejezetten durva, és az ember folyamatosan azon van kiakadva, hogy mennyi pocsék ember létezi...
"Most of the Foxes were self-destructive, whereas Andrew seemed keen on colletaral damage."
Tetszett a könyvek minimalista borítóképe, a személyiségfejlődések és hogy hogyan ismerjük meg a karakterek hátterét. Tetszett, hogy a fanatizmus különböző okait és fajtáit láthatjuk, tetszett a csapattagok közötti viszony fejlődése, amit az emberi kapcsolatoktól korábban szinte teljesen elszeparált Neil szemszögéből követhetünk végig, és tetszett, hogy a privát beszélgetéseket különböző nyelveken ejtették meg. Kicsit zavart, hogy a beszélgetések szét voltak szabdalva, és néha oldalakat kellett visszalapoznom, hogy képbe legyek, mire reagál a beszélgetés másik résztvevője. Szokás szerint zavart a fizikai fájdalmon való könnyed átlépés - bár ezt helyenként betudhatjuk a karakter elszántságának és fafejűségének. Tetszett, hogy változatos embereket ismerhettünk meg, és hogy a személyiségek konzekvensek voltak - de az elején elég sokáig tartott, mire meg bírtam jegyezni mindenkit. Tetszett Dan és Matt kapcsolata (ill. ők mind a ketten cukik magukban is, Dan igazi bamf!), Nicky töretlen optimizmusa, és Wymack hozzáállása. Ugyanakkor a Minyard tesók kapcsolata - különösen a vége felé - számomra érthetetlen volt, sőt, összességében Aaront annyira nem is bírtam. Andrew-t viszont igen, még ha az ő viselkedése többnyire minden társadalmi normán kívül esik, akár be van drogozva, akár nincs. Van valami a poklot megjárt karakterekben, és abban, hogy hogy lesznek újra jobban. Tetszett, hogy minden szálat lezártak - és nem tartom kizártnak, hogy valamikor majd újraolvasom, bár most nem érzem azt az erős késztetést, ami a Captive Prince-nél volt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése