2015. június 22., hétfő

Paula Hawkins: A lány a vonaton

"Szerettem a munkámat, de nem volt fényes karrierem, és még ha lett is volna, legyünk őszinték: a nőket igazából csak két dolog miatt értékelik, a külsejük és az anyaszerepük miatt. Nem vagyok szép, és nem lehet gyerekem, így hát értéktelen vagyok." //84//
Nos, aki se nem szép, és se nem termékeny, annak egyedül az alkoholizmus felé vezet az út. Legalábbis a könyv egyik főszereplője, Rachel így próbálja megoldani a problémáit, és nem teljesen meglepő módon rá is megy a házassága, a munkája, az élete is. Sajnos a könyv többi főszereplője sem túl szimpatikus: választhatunk, hogy a házasságtörőnek vagy a mániákus depressziósnak szurkolunk jobban. Vagy inkább senkinek sem. 
Mindenesetre Rachel a napi ingázásai közben szemmel tart egy párt, akik a volt férjétől nem messze laknak, és a fejében a tökéletes párnak kiáltja ki őket. Csakhogy nem minden arany, ami fénylik... 
A történet első 230 oldala döcög - mármint tartalmilag idegesítően vontatott, arról nem beszélve, hogy a dátumozás több helyen el van csúszva, és hogy merőben fölösleges Annának saját nézőpontot adni, mikor a végén úgysem mondhat véleményt - és a maradék kb. 80 oldal is csak azért csúszik kicsit jobban, mert ott már az ember tudni akarja a megfejtést. Ami azért annyira nem nagy meglepetés. 
Nagyon jól kihangsúlyoztuk, hogy szánalmasak az emberek, és egyáltalán senki sem boldog igazán, senkinek nem tökéletes az élete - és értetlenül állok azelőtt, hogy ez a sztori, és a saját kis kidolgozatlan szereplői hogyan nyűgözhették le az embereket annyira, hogy most még a csapból is ez folyik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése